Bohóc

Megtörettem s térdre rogytam,
többet fel sem állok.
Nem tartom arcom a szélbe,
nem nézek a kihívásokkal farkasszemet.
Itt vagyok magam, elhagyottan,
nyugalmat többé nem találok.
Nem mentem sorsom elébe,
kínszenvedésre Te ítéltél engemet.

Pallosod a csendes hallgatás,
mérgezett tőröd a közöny,
lelkemre sújt le kardod,
s a tőrt szívemben lassan forgatod.
A méreg hat, mérgezz tovább,
a szenvedés az eszközöm,
mely által bélyeged hordom,
s a könnyek fanyar ízét itt hagyod.

Te voltál az ígéret földje,
hitemnek temploma,
a ragyogás a horizonton,
s a csillagfény lelkem sötét egén.
S itt vagyok most elfeledve,
hithagyott, ostoba,
bohóc az üres porondon,
halott kötéltáncos az utca kövén.

 

---

 

Tudom

Még néhány szó, csak ennyi az,
mi visszatart, hogy hagyjalak,
csak ennyi már, és semmi más,
semmi sem hoz már változást.
Hol vagytok, szép ígéretek?
Mind sötét ködbe vesztetek,
s veletek elvesztem én,
vagyok a semmi közepén.
Hiszen játék vagyok csupán,
mely feledve néz most bután,
hisz minden játék volt neked,
pedig szívből szerettelek.
Tudom, szavaim nem hiszed.
Volt bennem valaha hited?
Voltam több, mint olcsó bolond?
Nem voltam más. Tudom. Ne mondd.
Úgy hiszem, nem kértem sokat,
feledjük el a gondokat,
szeress, ’hogy senki sem szeret,
érezzem, újra élhetek…
De nem kaptam, csak szenvedést.
Felszított, őrült szenvedélyt,
mely örökké bennem remeg,
de nem múlik, nem engeded.
Ez fáj a legjobban, tudod?
A reményt mindig meghagyod,
mikor kérned kell, megtalálsz,
de örülsz, ha szenvedni látsz.
A játék még mindig folyik,
játszom veled, míg engedik,
már tudom, fájó vége lesz,
de letörlöm könnyeimet.
Néhány szó és őszinteség,
csak ennyi kell, mi már elég,
hogy mondd, többé ne várjalak,
nem akarsz mást, csak hagyjalak,
mert nem vagyok már érdekes,
nincs bennem más, csak közhelyek,
szemrehányás, bú tengere,
holt vágyak oszló teteme.
Nincs már remény, már nem hiszek,
nem kérek, ilyet nem teszek,
megtanultam a leckét, igen,
csak adnom szabad, kapni nem.

 

---

 

Ébredés

Mint egy gyerek, úgy szerettelek.
Úgy ittam minden szavad,
minden ölelésed,
mint az éjszaka a nappal melegét,
mint sivatag a régen várt esőt.
Úgy virult ki lelkem,
mint tavasszal a fák,
úgy vártam minden lopott találkozást,
ahogy egy rab várja a szabadulást.
Úgy lestem minden óhajod,
mint úrnőjét a lelkes szolga les,
s öröm volt, ha kértél szívességeket,
s arcod felderülni láttam,
mert én tettem ezt.
Álom volt minden,
melyből felébredni sosem vágytam,
s mégis itt a kegyetlen ébredés,
melyben a néma csendre ébredek.
Már nem kell a szó,
nem kell, ha támasznak nyújtom kezem,
nem kell, hogy vigaszt nyújtson
hangom ha beszélgetni vágysz.
A hideg csendet hagytad nekem.
A be nem váltott ígéretek csendjét.
A közöny jeges tőrdöféseit.
A hazugságok molyrágta szemfödelét.
Kegyes halál egy kapcsolatnak,
ha csendben múlik el.
S a csend bennünk mindig mást takar.
Benned dacos közönyt,
bennem csendes agóniát.
Mint lomha cet, mely társától
elhagyatva egy néptelen parton hever,
úgy fekszem némaságod partján,
a semmire tágra nyílt szemekkel
sírom lelkem halálának könnyeit.

Oldal: Keserű
A magányos Laren Dorr dalai - © 2008 - 2024 - thelonelysongsoflarendorr.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat